Az első hódítások
2009 október 22. | Szerző: horaknora |
Kátya elmúlt 2 hónapos, a súlya
Két alpinista srác jött hozzánk madárcsapdákat szerelni a tető alatti gerendákra. Miután ajtót nyitottam és elkezdtük átbeszélni a teendőket, a lányom váratlanul megrebegtette hosszú szempilláit és egy gésát is megszégyenítő pillantással üdvözölte egyiküket, majd – ahogy a “szakkönyvek” is tanítják – a legbiztosabb módját választotta a hódításnak: teljes közönyt mutatott. A módszer bevált, a srác időt, energiát nem kímélve mindent bevetett, végül még a kezében lévő újságot is megpróbálta Kátyának ajándékozni. (Valószínű itt követte el a végzetes hibát.) Hiába, vannak örök érvényű dolgok: minden nő tudja, hogy ilyen helyzetben egy aprócska gyémánt célravezetőbb lett volna. (Csakis aprócska: anyukám mindig azt tanította, nem szabad elfogadni nagy ajándékot.)
A srácot keményfából faragták: a délelőtt folyamán több alkalommal eltévedt Rómeóként kötélhágcsón leereszkedett az erkélyünkre póló nélkül, barna bőrrel, anatómiaórára beillő felsőtesttel. Aznap mégis peche volt, kosarat kapott: egy merész csókkal a kék víziló hódította meg Kátya szívét.
A második győzelmet Malacoda, a macska megszelídítése jelentette. Tekintve, hogy két csajsziról van szó, ez a csata kilenc hétig húzódott, de végül megtört a jég.
Malacoda egy éves, eddigi életének felét nálam töltötte. Tavaly karácsonykor költözött át anyuhoz és összeszokásuk egyik lépcsője az volt, hogy szobacicából kerti macskává léptette elő magát. Ezzel jelentőset nőtt addig sem csekély egoja. Egy-két udvariassági formulára képes, de egyébként olyan, mint aki örökös dackorszakát éli. Egyik jó tulajdonsága volt, hogy érkezésemkor mindig rohant le az emeletről, hogy üdvözölhessen. Ez történt azon a napon is amikor először vittem Kátyát magammal. Ő jóllakott óvodásként üldögélt a székében és szundikált, Malacoda pedig a döbbenettől (és a konkurenciától) nem kapott levegőt. Hogy teljesen biztos legyen a dolgában, hajlandó volt Kátya lábujját megszaglászni, majd tüntetőleg felvonult a szekrényébe, fenékkel kifelé lefeküdt és addig nem volt hajlandó előjönni, amíg el nem mentünk. Többet nem nagyon láttam a macskát, kivéve, ha hű alattvalójaként felmentem hozzá és a szekrénye előtt hason fekve megsimogattam, de legfeljebb néhány perces audienciát volt hajlandó tartani, hosszasan nem szerette, ha zavartam. Múlt hétvégén azonban kibányásztam a szekrényből és levittem magammal. Kátya rámosolygott, de nem csak úgy szimplán, hanem a szívdöglesztő, “meg kell zabálni” mosolyt dobta be és kalimpált kezével-lábával örömében. Ennek már Malacoda sem tudott ellenállni és nyomott egy eszkimópuszit a gyerek arcára.
Én meg elégedetten nyugtáztam, nem lesz baj, jó testvérek lesznek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: