Otthon, édes otthon
2009 október 14. | Szerző: horaknora |
A lányom még csak másfél hónapos, de olyan mintha mindig is velünk lett volna. Ez részben igaz is, hiszen már születés előtt elfoglalta a lakás legnagyobb részét.
Legelőször annak a több zsák 56-os ruhának kellett helyet találni, amit a barátnőmtől kaptam kölcsön. Jobb ötletem nem lévén, kiköltöztettem a hálószobai komódból az apja ruháit és átpakoltam őket abba a fiókba, amit a saját ruháim összepakolásával szabadítottam fel. A gyerek ruhái persze így is nehezem fértek be, mert természetesen – ha a kapott negyven body és harminc rugdalódzó kevés lett volna – a család, bepótolandó az elmúlt harminc évet (ekkor volt utoljára kisgyerek a mi családunkban) lelkes gyerekruha vásárlásba kezdett. Gondos válogatást követően rövid beszélgetés a pénztárossal és már újabb három-négy farmer, kis szoknya, cipő stb., azaz egy újszülött számára csupa nélkülözhetetlen dolog várakozott otthon a szekrényben használatra, ráadásul a legkülönbözőbb méretekben. Sebaj, így legalább a gyereknek lesz ruhája őszre, télre, de még jövő tavaszra is.
Ezzel párhuzamosan természetesen magamnak is beszereztem néhány dögösebb darabot, mert az elmúlt kilenc hónap alatt már komoly elvonási tünetek mutatkoztak rajtam. Azzal, hogy a gyermekorvos – kis túlzással – szinte minden kajáról letiltott, biztosította a csinos ruhák adta élvezetet. A legnagyobb hatást egy necc combfixtől vártam, amit a megfelelő pillanatban sikerült is megvillantanom Kedvesemnek, Adrinak. A hatás némiképp elmaradt a várttól: ő rezzenéstelen arccal csak ennyit mondott: „Ezt ismerem, ilyenben tartottuk otthon a hagymát.”.
A kiságyat a nappaliban állítottuk fel. Ehhez persze a szoba átrendezésére volt szükség. Pontosabban csak az „L” alakban elhelyezkedő két kanapé egyikét kellett áttenni a másik oldalra úgy, hogy az erkélyajtó nyitható maradjon és ezzel párhuzamosan a kanapék alá bekerüljön a frissen vásárolt szőnyeg. Tulajdonképpen nem is lett volna túl nagy feladat, ha tudok segíteni a munkálatokban, de hát óriási pocakkal az ember lánya már nem emel kanapét.
Ezeken túl találtunk helyet a konyhában a babamérlegnek, a gőzsterilizálónak és a cumisüvegeknek, a kiskád a hozzátartozó eszközökkel természetesen a fürdőszobába került, a babakocsi pedig a bejárati ajtó előtt a folyósón várakozott tulajdonosának megérkezésére.
Ő pedig nemcsak hogy megjött és egy-kettőre beilleszkedett a családba, hanem annak középpontjává is vált.
A “Suttogó titkai” tanítása szerint Mankát a mintababa kategóriába soroltam. Megkedvelte a fürdést, remek az étvágya, szereti a zenét (még azt is, ha én éneklek neki), elviseli az öltözködést és órákat lehet tologatni a babakocsijában.
Már sokat dumál, remekül ki tudja fejezni magát ha éhes vagy fáradt és könnyen felismerhető a “vegyél fel, kézben akarok lenni” felszólítás is. Sőt nem egyszer sikerült összeraknia az „a-pu-ka” hangsort is. Bájosan tud mosolyogni, leginkább kaja közben vagy álmában, de minket is szinte tökéletesen utánoz, ha az ébrenlét óráiban szórakoztatjuk. Egyre jobban megy a fejemelgetés (a hátáról oldalra történő átfordulás már a kezdetekkor ment) és ugyan még véletlenszerű a mozdulat, de meg tud fogni dolgokat; legtöbbször a hajamat vagy ruhámat, de már a nyuszijának a fülét is többször megtépte.
A súlya is szépen gyarapodik: hat hét alatt másfél kilót hízott, most
Egy közgazdász szájából biztosan furcsán hangzik, ha napjainkban a tökéletes világot emlegeti, de akkor is: álmomban sem kívánhatnék jobbat, talán csak a hőmérsékleten mérsékelnék 10-15 fokot.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: