Csak Gordon Ramsay meg ne lássa
2009 december 14. | Szerző: horaknora
A fésűskagyló elkészítése gyerekjátéknak tűnik (legalábbis képernyőn keresztül mindenképp) ahhoz képest, ahogyan ízletes ételt főzhetünk egy hat hónapos csecsemő számára.
Vegyük pl. a spenótot. Készítek egy világos fokhagymás rántást liszt nélkül, majd felengedem tej helyett tápszerrel, beleteszem a főtt, turmixolt spenótleveleket és a végén összeforralom úgy, hogy kihagyom a sót és a borsot is. Gyakorlatilag készítek egy spenótos tápszert, ami úgy néz ki, mint a darált levelibéka. Csoda, hogy evés helyett Buba inkább szétkeni az etetőasztalkán, a függönyön, a padlón, a ruháján és általában a falon is?
Először a répapép estén sem jártam nagyobb szerencsével (vízben főtt répa édesburgonyával és tápszerrel), de másodszorra sikerült úgy elkészíteni (levesben főtt répa édesburgonyával, sómentes fűszerkeverékkel ízesítve), hogy legalább az apja szívesen bekanalazta.
Fura, de a brokkolit szereti.
A kanalat is szereti, bár a használatát illetően teljen új perspektívákat nyitott meg számomra. Először egy az egyben próbálta megfeleltetni a cumisüvegnek, de mivel ez a módszer nem bizonyult elég hatékonynak, gyorsan megtanulta a kanál használatának általános tudományát. Majd ezt továbbfejlesztette. Remekül lehet még vele dobolni az asztalkán, morzézni a falon, szabadesést tanulmányozni az etetőszék magaslatából és megfigyelni, milyen erők hatnak a főzelékre, ha ez a bizonyos kanál megfelelő erővel belecsapódik a tálkába.
A favorit azonban a pohár illetve bármilyen pohárnak látszó tárgy. Szereti a bögrét, az üvegpoharat, a műanyag poharat, a borospoharat, a sörös dobozt, a joghurt ital flakonját és a bébiételes üveget. A használati utasítás felét elleste tőlünk, azaz a szájához emeli a poharat, utána viszont csak a fogait reszelgeti a szélén.
Szóval az etetés… Sosem gondoltam, hogy valaha is az egyik legnagyobb próbatételként fogom számon tartani. Rögtön ez elején a huszonkettes csapdájával állunk szemben: ahhoz, hogy Kátyának kedve legyen az etetőszékében ücsörögni sok játékra van szükség, ezek a játékok azonban megakadályozzák az evésben. Hogy mire is gondolok: eszik egy kanál főzeléket/gyümölcsöt stb., de a következő falat Zümi lesz. Kibányászom Zümit a szájából, majd a helyére belapátolok még egy kanál ételt. Mire a harmadik kanállal kínálnám, addigra a polipot dugta a szájába és így tovább. A kedvencem, ha elérhető közelségben talál egy cumit. Miközben két falat között megmerítem a kanalát, ő addig a cumit a szájába dugja. Mire felnézek egyik kezemben a teli kanállal, másik kezemben a tálkával, egy cumcsizó kisgyerek néz vissza rám ártatlan pillantásokkal. (Haragudni nem lehet rá, imádom!) Ekkor tálka le, cumcsi ki és próbáljuk újra.
A véletlen lecseppent turmixolmányokra is mindig lecsap. Persze ezt próbálnám megakadályozni, mert ha már a keze olyan, akkor rövid időn belül minden olyan lesz. A legkönnyebb dolgom akkor lenne, ha Siva istennőnek születtem volna, de egy dolog biztos, ha úgy törlöm le az asztalt, hogy közben elengedem a főzelékes tálat, akkor vesztettem.
Legyen jó mindkettőnknek!
2009 november 10. | Szerző: horaknora
Életkor: 5 hónap; súly:
A gyerek belehúzott, olyan gyorsan nő és fejlődik, hogy lassan alig-alig tudom követni: egy nap legalább százszor átfordul – hátról hasra úgy, hogy már a kezét is ki tudja húzni maga alól, próbál kúszni, ami néha rákra, néha fókára hasonlít, tökéletes lebegőülést tud, folyamatosan ülni akar, de ha ezt mégis elunja, akkor következhet az állás.
Barátkozásának jeléül állandóan cibálja a hajamat. (Ha a kitépett hajszálak mennyisége egyenes arányban van a barátságunk erősségével, akkor én leszek a világon a legjobb kopasz barátja.)
Imádja, ha dobáljuk (én is, sosem voltak még ilyen karizmaim), nagyon szeret fürödni és azt is szereti ha énekelek neki.
Ez utóbbi miatt kicsit aggódtam, így zenei ízlését fejlesztendő beírattam játszóházba. Péntek délelőttönként mini-muzsika csoportba járunk. A foglalkozás bejött: ugyan Bocelli és Halász Jutka neki egyre megy, de olyan aktivitást mutat a többi gyerek társaságában, hogy a végén, amikor a manók megpihennek a varázsszőnyegen, ő valóban mindig elalszik.
Ezzel párhuzamosan persze próbálok felkészülni a „szebb” jövőre.
Minap barátnőmnél töltöttük a délelőttöt. Neki két gyereke van – egy kislány és egy kisfiú – a kisebbik majdnem egy évvel idősebb, mint Buba. Nagyon szép idő volt, így lementünk a játszótérre. Kátya édesdeden elszunnyadt a friss levegőn, a két gyerek pedig beült a homokozóba játszani. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a kisfiú egy homokozólapáttal (arányaiban, mintha én egy hólapáttal próbálkoznék) önti a szájába a homokot. Az anyja próbálta a hinták felé terelni, kimosta a száját, almával kínálta, de a gyerek valahogy mindig a homokozóban kötött ki és egyre nagyobb méretűre cserélte a lapátját. Nem volt mit tenni, a játszótéren tartózkodó anyukák szúrós tekintetének kereszttűzében rezzenéstelen arccal üldögéltünk egy padon és kedélyes csevegést szimuláltunk nem törődve a homokevővel. A módszer bevált, abbahagyta; átült a kavicságyba…
*****
Néhány hete elkezdett foglalkoztatni egy gondolat: megváltozott vagy kiegészült az életem? Számba vettem mindent, de a végeredménytől nem lettem boldog, így elhatároztam, nem fogok sodródni az eseményekkel, hanem az utolsó percéig kiélvezem a munkamentes időszakot és valóban korlátlan szabadságként fogom megélni a gyerekkel tölthető időt. Ehhez azonban több szabadidőre lesz szükségem.
Első lépésként anyut hívtam segítségül, aki boldogan vállalta, hogy minden másodok hétvégén felügyeli Kátyát, amíg én iskolában leszek. (Régi vágyam volt, hogy megszerezzem a masszőr vizsgát, így szeptember óta gyógymasszőrnek tanulok.) Illetve a fodrász és kozmetikus terén is anya a biztos pont, vele tudok előre fix időponto(ka)t egyeztetni.
A második segítségem a fitness teremben dolgozó óvónő. Világ életemben aktívan sportoltam (22 évig jégtáncoltam), most azonban csak a séták vannak. Egyelőre heti kétszer egy órát tűztem ki célul, de ha Kátya megszereti az új körülményeket, akár minden nap, de kétnaponta mindenképp szeretnék járni.
A harmadik segítség pedig a gyerek apja. Hozzá maximálisan alkalmazkodni kell, ugyanis színész, így általában csak előző nap este tudja megmondani a másnapi programját. De ha otthon van, le tudja időben fektetni a gyereket és én elmehetek a csajokkal moziba, kiállításra, borfesztiválra stb. Ilyen estéken szoktam sort keríteni a hajmosással egybekötött nagy-nagy fürdőzésekre is.
Sőt, ha már itt tartunk (fodrász hiányában) tudok egy-két hatásos és olcsó trükköt a töredezett, fénytelen hajra. Csodaszerként hat rá az olíva olajos-mézes pakolás.
Keverjünk össze 50-50 ml mézet és vizet, majd morzsoljunk bele 2 dkg élesztőt. Ha az élesztő megkelt, mehet bele 1 evőkanál olívaolaj. Ezt a keveréket kenjük fel a hajunkra, húzzunk rá zuhanysapkát és csavarjuk törölközőbe fél órára. A bátrabbak, hajmosás után (valószínű, ezt többször kell ismételni) leöblíthetik állott sörrel (száradás után teljesen szagtalan, ellenben csodálatosan fényes lesz tőle a haj).
Hurrá, nyaralunk!
2009 november 4. | Szerző: horaknora
látogattuk meg Szombathelyen. Az út autóval kb. 3 óra, amit a gyerek példásan
viselt, pontosabban aludt a szülei nagy megelégedésére. Csak a város határában
ébredt fel, de akkor már annyira éhes volt, hogy a lakás körbemutogatását nála
a konyhával kezdtük. Gyorsan megszokta az új körülményeket, bár nem volt túl
nehéz dolga: másiknagyi egyfolytában leste minden kívánságát és 24 órán
keresztül (na jó, 24 óra mínusz az alvásidő) dajkálgatta.
Majd eltöltöttünk egy hetet
Balatonon. Itt szinte szóról szóra megismétlődött a szombathelyi kalandunk,
csak a szereplők változtak: Kátyával kettesben indultunk neki az autópályának
és kb. 1,5 óra alatt le is értünk. Itt már a keresztszüleim vártak ránk
terített asztallal, friss kávéval és amíg én reggeliztem, addig ők
szórakoztatták a gyereket, aztán ebédeltem és ők újra a gyereket ringatták,
majd ugyanez történ a vacsoránál és a hét minden egyes napján. (Pedig már egészen
megszoktam, hogy nem akkor eszem, amikor szeretnék és akkor is többnyire fél
kézzel, mert a gyerek az ölemben ül. )
Végül elutaztunk Szlovéniába. A
legnagyobb kérdést most is az jelentette, beférnek-e a cuccok a kocsiba.
Legutóbb Adri – mikor meglátta a bepakolt táskákat – megnyugodva állapította
meg, hogy ha ennyi a gyerek és az én cuccom, simán be fogunk férni. Igen ám, de
az én cuccom akkor még nem volt becsomagolva, mint ahogy a kis kád, a babakocsi,
a gőzsterilizáló stb. sem. Végül persze befértünk és jól éreztük magunkat. A
szállodát azonban egyértelműen nehezebb volt megszokni, mint a családi
kirándulásokat, így Kátya első éjszaka (tőle teljesen szokatlan módon)
kétségbeesett sírásba kezdett, de amikor végül bevettem a saját ágyamba, egy csapásra
megjavult mindent. Aztán másnap a reggeli alatt az étteremben a pillantásokból próbáltuk
kitalálni, hogy vajon ki lakhatott a szomszéd szobában.
A gyereknek ugyan még fürödni nem
volt szabad ezen a nyáron, de beledugta a nagylábujját a Balatonba, a Bled-tóba
és az Adriába is.
Ezeket az eseményeket elkezdtem
dokumentálni kicsit irányítottabban is, abban a babanaplóban, amit még a nyáron
kaptam. Nem mindig egyszerű, pl. az egyik kedvenc „kérdésem”: „Ezekben a dolgokban a többiek előtt
jártál:”. Tekintve, hogy nem ismerem a többieket (csak a szomszéd Klaudiát,
aki 8 nappal fiatalabb), nehéz a válasz, de az biztos, hogy makrogazdaságból az
elsők között kell lennie: mindennap felolvasom neki az aktuális híreket, néha
többször is és vacsora közben mindig megnézi velünk a híradót. Illetve
kvantummechanikából is jónak gondolom, az apja nem egyszer tartott neki
előadást, azt hiszem legutoljára az atomfizika és a csillagfejlődés kapcsolata
volt a téma.
De hogy ne szaladjunk ennyire
előre, ennél jóval gyakorlatiasabb dolgokra is képes, ilyen pl. a
növénygondozás. Nehézség nélkül letöri a muskátliról a virágokat, válogatás
nélkül mindet. Egyedül a levéltetvek elpusztításában nem vett részt, mert
mégiscsak vegyszerről van szó. Hát nem volt egyszerű feladat. Bepermetezni a
leveleket igen, de kiválasztani, hogy milyen élősködő ellen védekezzünk… Pedig
gy.k. az összes flakonra rá volt rajzolva az adott állat, na de ki tud
megkülönböztetni egy rakás tök egyforma tetvet?!
Amúgy lassan mindegy is, új
évszak közelit, a muskátlik mennek és jön helyette a vadgesztenye, majd a hó.
Rengeteg új felfedezni való. Addig pedig segítek Mankának megfejteni, mi is van
a tükör túloldalán.
Kitárul a világ
2009 október 29. | Szerző: horaknora
Kátya, Jeka, Buba, Bubu, Manka, Mankó, Suba, Subás, Suba-Dub, Guga, Gugci és még biztosan bővülni fog a lista. Mind ő, a lányom, aki előtt kezd kitárulni a világ, de a lakás mindenképpen.
Nálam persze nem ment ennyire gyorsan az átállás. Miután hazajöttünk a kórházból, nem aludtam, mert Manka folyamatosan felébresztett az éjszaka közepén. Semmi sírás, kizárólag a hüvelykujját cumizta olyan hangosan és kitartóan, hogy legmélyebb mormota-álmomból is elindultam hozzá. Langyos, tavaszi éjszakák voltak ezek, de engem a végén a fáradtságtól már rázott a hideg, így a kanapéra készített pokróc alatt vacogva egyfolytában arra gondoltam, milyen jó lesz, ha a gyerek átalussza az éjszakát.
De miután átaludta az első éjszakát és nem ébresztett fel, én azt álmodtam, hogy felébreszt. Sőt mi több, fel is keltem hozzá és kis híján én ébresztettem őt.
A következő kihívást a játszószőnyeg elhelyezése jelentette. Pontosabban a játszószőnyegen felállított játszószőnyegé. Végül az a döntés született, hogy övé a nappali, így a kanapé előtt összeraktam a habszivacs, 1m x 1,5m puzzleszőnyeget és rajta felállítottam a klasszikus játszószőnyeget is. Az előbbi egyelőre még haszontalannak tűnik: a hasról hátra ill. hátról hasra pörgésnek nyomát sem látom, inkább a kúszómozdulatok a jellemzők, de még az is csak egy helyben történik. A játszószőnyeg azonban bejött: a lelógó figurák nézegetése ugyan önmagában már elég unalmasnak tűnik, de ha sikerül ütemesen rugdosni a szőnyeget átívelő tartószerkezetet és ezzel egyben “földrengést szimulálni”, rögtön a legérdekesebb dolgok egyikévé válik.
A lakás azonban további megfigyelésre méltó izgalmakat is rejteget. Egyik kedvence a pelenkázón a gyógyszertári (azaz szinte teljesen fehér – ki érti? ) popsikrémes flakon, a másik a konyhaszekrényen lévő körtés teáskészlet, de a favorit a kanapé támláján lévő sárga pokróc. Ennek a rojtjait – többnyire ökölbe szorított kézzel – óvatosan meg is érinti, de ugyanilyen óvatosan néha bele is csimpaszkodik. Már nyuszikát és a csörgőt is sikerült egyszer-kétszer magához ragadni, de egyelőre nincs kedvence, valószínű azért, mert mindegyiknek rossz az íze.
Ezen felbuzdulva beszereztem egy új szakácskönyvet: “A Kismama babakonyhája”. Kátya három hónap múlva enni kezd és én nem tudok főzni. …pedig valahogy muszáj lesz a műanyag csörgő ízét felülmúlni. A könyv amúgy jónak tűnik: minden recept egy adag kaja elkészítését írja le úgy, hogy baba és mama is megebédel belőle. Ráadásul a legújabb táplálkozási irányelv alapján, amit még anno én is tanultam a TF-en és amit a gyakorlatban is szívesen követek. Na jó, azért néha egy ropogósra sült csülök is becsúszik és az is biztos, hogy a sütőtökpéppel inkább debütálni fogok, de előkostolót nem kérek belőle. Ellenben az már most jól látszik, hogy a konyhatündér erősen elveszett bennem, még a lágy tojás is közel keményre sikerült: a Barca – MU meccsen nem vettem észre az időkérést és így a hátralévő játékidőhöz viszonyított tojásfőzésem 3 perc helyett kb. 5-6 percre nyúlt.
Hát igen, egy amerikai happy end-es családregény alatt ez nem fordulhatott volna elő. Kár, hogy azokról Adri teljesen letiltott, miután elmeséltem neki, hogy vmelyik filmben egy anya és a lánya a Karib-tengeri nyaralásuk alatt – amíg apa a tengerparton sörözött és meccset nézett – együtt mentek bevásárló körútra. …apa hitelkártyájával.
Az első hódítások
2009 október 22. | Szerző: horaknora
Kátya elmúlt 2 hónapos, a súlya
Két alpinista srác jött hozzánk madárcsapdákat szerelni a tető alatti gerendákra. Miután ajtót nyitottam és elkezdtük átbeszélni a teendőket, a lányom váratlanul megrebegtette hosszú szempilláit és egy gésát is megszégyenítő pillantással üdvözölte egyiküket, majd – ahogy a “szakkönyvek” is tanítják – a legbiztosabb módját választotta a hódításnak: teljes közönyt mutatott. A módszer bevált, a srác időt, energiát nem kímélve mindent bevetett, végül még a kezében lévő újságot is megpróbálta Kátyának ajándékozni. (Valószínű itt követte el a végzetes hibát.) Hiába, vannak örök érvényű dolgok: minden nő tudja, hogy ilyen helyzetben egy aprócska gyémánt célravezetőbb lett volna. (Csakis aprócska: anyukám mindig azt tanította, nem szabad elfogadni nagy ajándékot.)
A srácot keményfából faragták: a délelőtt folyamán több alkalommal eltévedt Rómeóként kötélhágcsón leereszkedett az erkélyünkre póló nélkül, barna bőrrel, anatómiaórára beillő felsőtesttel. Aznap mégis peche volt, kosarat kapott: egy merész csókkal a kék víziló hódította meg Kátya szívét.
A második győzelmet Malacoda, a macska megszelídítése jelentette. Tekintve, hogy két csajsziról van szó, ez a csata kilenc hétig húzódott, de végül megtört a jég.
Malacoda egy éves, eddigi életének felét nálam töltötte. Tavaly karácsonykor költözött át anyuhoz és összeszokásuk egyik lépcsője az volt, hogy szobacicából kerti macskává léptette elő magát. Ezzel jelentőset nőtt addig sem csekély egoja. Egy-két udvariassági formulára képes, de egyébként olyan, mint aki örökös dackorszakát éli. Egyik jó tulajdonsága volt, hogy érkezésemkor mindig rohant le az emeletről, hogy üdvözölhessen. Ez történt azon a napon is amikor először vittem Kátyát magammal. Ő jóllakott óvodásként üldögélt a székében és szundikált, Malacoda pedig a döbbenettől (és a konkurenciától) nem kapott levegőt. Hogy teljesen biztos legyen a dolgában, hajlandó volt Kátya lábujját megszaglászni, majd tüntetőleg felvonult a szekrényébe, fenékkel kifelé lefeküdt és addig nem volt hajlandó előjönni, amíg el nem mentünk. Többet nem nagyon láttam a macskát, kivéve, ha hű alattvalójaként felmentem hozzá és a szekrénye előtt hason fekve megsimogattam, de legfeljebb néhány perces audienciát volt hajlandó tartani, hosszasan nem szerette, ha zavartam. Múlt hétvégén azonban kibányásztam a szekrényből és levittem magammal. Kátya rámosolygott, de nem csak úgy szimplán, hanem a szívdöglesztő, “meg kell zabálni” mosolyt dobta be és kalimpált kezével-lábával örömében. Ennek már Malacoda sem tudott ellenállni és nyomott egy eszkimópuszit a gyerek arcára.
Én meg elégedetten nyugtáztam, nem lesz baj, jó testvérek lesznek.
Otthon, édes otthon
2009 október 14. | Szerző: horaknora
A lányom még csak másfél hónapos, de olyan mintha mindig is velünk lett volna. Ez részben igaz is, hiszen már születés előtt elfoglalta a lakás legnagyobb részét.
Legelőször annak a több zsák 56-os ruhának kellett helyet találni, amit a barátnőmtől kaptam kölcsön. Jobb ötletem nem lévén, kiköltöztettem a hálószobai komódból az apja ruháit és átpakoltam őket abba a fiókba, amit a saját ruháim összepakolásával szabadítottam fel. A gyerek ruhái persze így is nehezem fértek be, mert természetesen – ha a kapott negyven body és harminc rugdalódzó kevés lett volna – a család, bepótolandó az elmúlt harminc évet (ekkor volt utoljára kisgyerek a mi családunkban) lelkes gyerekruha vásárlásba kezdett. Gondos válogatást követően rövid beszélgetés a pénztárossal és már újabb három-négy farmer, kis szoknya, cipő stb., azaz egy újszülött számára csupa nélkülözhetetlen dolog várakozott otthon a szekrényben használatra, ráadásul a legkülönbözőbb méretekben. Sebaj, így legalább a gyereknek lesz ruhája őszre, télre, de még jövő tavaszra is.
Ezzel párhuzamosan természetesen magamnak is beszereztem néhány dögösebb darabot, mert az elmúlt kilenc hónap alatt már komoly elvonási tünetek mutatkoztak rajtam. Azzal, hogy a gyermekorvos – kis túlzással – szinte minden kajáról letiltott, biztosította a csinos ruhák adta élvezetet. A legnagyobb hatást egy necc combfixtől vártam, amit a megfelelő pillanatban sikerült is megvillantanom Kedvesemnek, Adrinak. A hatás némiképp elmaradt a várttól: ő rezzenéstelen arccal csak ennyit mondott: „Ezt ismerem, ilyenben tartottuk otthon a hagymát.”.
A kiságyat a nappaliban állítottuk fel. Ehhez persze a szoba átrendezésére volt szükség. Pontosabban csak az „L” alakban elhelyezkedő két kanapé egyikét kellett áttenni a másik oldalra úgy, hogy az erkélyajtó nyitható maradjon és ezzel párhuzamosan a kanapék alá bekerüljön a frissen vásárolt szőnyeg. Tulajdonképpen nem is lett volna túl nagy feladat, ha tudok segíteni a munkálatokban, de hát óriási pocakkal az ember lánya már nem emel kanapét.
Ezeken túl találtunk helyet a konyhában a babamérlegnek, a gőzsterilizálónak és a cumisüvegeknek, a kiskád a hozzátartozó eszközökkel természetesen a fürdőszobába került, a babakocsi pedig a bejárati ajtó előtt a folyósón várakozott tulajdonosának megérkezésére.
Ő pedig nemcsak hogy megjött és egy-kettőre beilleszkedett a családba, hanem annak középpontjává is vált.
A “Suttogó titkai” tanítása szerint Mankát a mintababa kategóriába soroltam. Megkedvelte a fürdést, remek az étvágya, szereti a zenét (még azt is, ha én éneklek neki), elviseli az öltözködést és órákat lehet tologatni a babakocsijában.
Már sokat dumál, remekül ki tudja fejezni magát ha éhes vagy fáradt és könnyen felismerhető a “vegyél fel, kézben akarok lenni” felszólítás is. Sőt nem egyszer sikerült összeraknia az „a-pu-ka” hangsort is. Bájosan tud mosolyogni, leginkább kaja közben vagy álmában, de minket is szinte tökéletesen utánoz, ha az ébrenlét óráiban szórakoztatjuk. Egyre jobban megy a fejemelgetés (a hátáról oldalra történő átfordulás már a kezdetekkor ment) és ugyan még véletlenszerű a mozdulat, de meg tud fogni dolgokat; legtöbbször a hajamat vagy ruhámat, de már a nyuszijának a fülét is többször megtépte.
A súlya is szépen gyarapodik: hat hét alatt másfél kilót hízott, most
Egy közgazdász szájából biztosan furcsán hangzik, ha napjainkban a tökéletes világot emlegeti, de akkor is: álmomban sem kívánhatnék jobbat, talán csak a hőmérsékleten mérsékelnék 10-15 fokot.
2009. április 16. csütörtök 08:42
2009 október 12. | Szerző: horaknora
Ok, elismerem, mindenkinek igaza volt, túléltem, de egy dolog tuti: szülni nem egy leányálom.
Pedig a könnyebbik végét fogtam meg a dolognak, legalábbis ami magát a szülést illeti (ide nem értve a szülés utáni első két napot): császár volt, semmit nem éreztem, de tisztában voltam mindennel. Így valószínű halálra izgultam volna magam, ha az aneszteziológus nem kér egy villámprezentációt az aktuális gazdasági helyzetről, kihatással az egészségügyre (a témaválasztást alighanem közgazdász mivoltomnak köszönhettem). Akkor már harmadik hete nem dolgoztam, így szellemileg kipihenten olyan kimerítő választ adtam a kérdésére, hogy csak a lányom első sírása szakított félbe.
Kátya baba
Az első nap nem ment könnyen, főleg este, amikor zuhanyozni akartak (volna) küldeni. Én, aki egy vérvétel után is két napig pihentetem a karom, nehogy felszakadjon a „seb”, biztos majd felkelek és sétálgatok a szétvagdosott hasammal. Azért megpróbáltam, felkeltem és elmentem az ablakig, majd vissza, de végül közöltem, hogy szerintem tiszta vagyok és visszafeküdtem. Persze visszafeküdni semmivel sem könnyebb, mint felállni, de végül sikerült. Másnap reggel azonban már nem volt mese, zuhanyoztam, de utána jutalmul megkaptam a babát azzal, hogy bármikor visszavihetem, ha elfáradtam és pihenni akarok. Dehogy vittem! Azt gondoltam, biztosan jön majd egy nővér és lépésről lépésre megtanít mindenre, mikor mit kell csinálni. Nem jött. Azért boldogultam valahogy: a szomszédtól ellestem a pelenkázás tudományát és kérésre egyszer részt vehettem az esti fürdetésen.
Amit senki nem tanított az az etetés volt. Egyik este – derült égből villámcsapásként – kezembe nyomtak egy cumisüveget azzal, hogy csökken a gyerek súlya, így ennie kell tápszert, amíg lesz neki elegendő tej, majd magunkra hagytak minket. Hát nem napjaink cumisüvege volt: egy kb. 2 dl-es üvegcsére rácuppantottak egy cuclit. Egy kezdő anya „óvatosságával” próbáltam ezt a szerkezetet közelíteni a gyerek szája irányába, aki szemmel láthatóan megörült a pluszkajának és mohóságában ráfogott a cuclira. Abban a pillanatban a tápszer elemi erővel kitört és egyenest a szemei között landolt. Ez a kis incidens nem vette el a kedvét szerencsére, így valami jutott a gyomrába is, végezetül elszunnyadt.
Aztán a harmadik napon úgy látták életképesek leszünk együtt is és hazaengedtek minket.
Kátya-nap
2009 december 22. | Szerző: horaknora
Nagy izgalommal vártam a lányom
első névnapját (azaz Katalin-napot, Kátya -nap egyelőre hivatalosan nem létezik). Még
bulit is szerveztem neki.
partival (bár ha a lányomról van szó, hajlamos vagyok a túlzásokra), de szűk
családi körben meguzsonnáztunk. Az egészség jegyében teljes kiőrlésű lisztből
kenyeret sütöttem, amit avokádókrémmel és kecskesajtkrémmel kínáltam. Hogy
nagyon design-es legyek az egészet uborka és retekpikkelyekkel díszítettem.
Biztos ami biztos: sonkából, ötféle sajtból és olajbogyóból készítettem egy
hidegtálat is, tekintve, hogy a családom tagjai – minden erőfeszítésem ellenére
– nem igazán tértek át a reformétkezésre. Hatalmas sikert jelentett, hogy
szinte minden elfogyott.
Természetesen a névnapi torta sem
maradhatott el. Első ötletem az volt, hogy sült túrótortát készítek erdei
gyümölcs öntettel, de amikor számbavettem a garázsban sorakozó almák halmát,
egyértelműen az elzaszi almatorta mellett tettem le a voksom. Annyit
módosítottam a recepten, hogy cukor helyett szacharint használtam (két
cukorbetegünk is van) és nem félbe vágva tettem bele az almákat, hanem
felszeletelve, mert így sokkal jobban fogyott a felgyűlt almakészlet. A torta
határozottan jól sikerült, de még így is a legnagyobb része rám maradt (ez
persze nem okozott nagy törést az életemben), a vendégsereget inkább anyukám
által vásárolt cukrászsütemények kavalkádja varázsolta el.
Mint utólag felvilágosítottak,
egy bakit mégis elkövettem: az étkezés végén a család kért kávét, amit
állítólag beígértem nekik, de végül sosem készítettem el… A legszörnyűbb, hogy
az egészre nem is emlékszem. Bár ha jobban belegondolok, praktikus, ha a
megfelelő pillanatban hagy ki az ember memóriája.
Kátya sajnos a fenti menüből még
nem kaphatott, de kompenzálásképp neki a kedvenc gabonás, trópusi gyümölcsös
almapépjét tálaltuk. Kapott még ajándékokat is: egy textilből varrt logikai
kockát, egy zörgő hangot hallató piros majmot, egy hello kitty plüssfigurát,
egy tréningruhát és egy vizicsúszdát a fürdőkacsái számára. A legnagyobb sikert
azonban a csomagolás aratta, rengeteg csörgő papír és színes, csillogó kötöző. Vagy
egy órát eljátszott velük, amíg én anyai segítséget nyújtottam az ajándékok
kicsomagolásában és természetesen a kipróbálásukban is. Mi tagadás, rég
játszottam ennyire jót!
Gyorsan eljött a nyolc óra,
amikor Mankának fellövik a pizsamát. Minden a megszokott rutin szerint törtét,
de ezúttal nem Vivaldit hallgattunk elalvásig, hanem elmondta neki egy mesét,
amit még nyáron egy pályázatra írtam az ő ihletésével. A mese sajnos nem került
be a nyolc legjobb közé, de ez nem is jelentett problémát: a lényeg, hogy
elkészült és én bármikor elmondhatom neki. Ha nagyobb lesz, hátha szeretni
fogja.
EGY BARÁTSÁG KEZDETE
Kátya, a kis tigris
Szibériában él szüleivel. Álomszép, vörösesbarna, dús bundáját fekete csíkozás
díszíti. Bánatára testvére nincs, így idejének legnagyobb részét magányosan a
közeli mocsárban tölti: madarakra vadászik; ugyan nem túl sikeres, de kitartása
tagadhatatlan. Vadászhajlama viszont egy rossz tulajdonsággal párosul: nem
szeret fürödni. A szülei azonban leginkább egy dolgot nem tudnak elviselni: az
ápolatlanságot. Véleményük szerint Kátyának szüksége van egy barátra, aki szereti
a vizet és kedvet csinál a mindennapi fürdéshez.
Egyik este szokásos
kóborlásuk közben Kátya szülei felfigyeltek egy másik kis tigrisre. Az ő
bundáját is fekete csíkok tarkítják, de Kátyával ellentétben az ő alapszíne
hófehér. – Ő lesz a megfelelő barát!” – gondolták a szülők, amikor
megpillantották a ragyogóan tiszta tigrist a pataknál. Azonnal el is
határozzák, hogy valamit tesznek, mert Kátya sem a patakot, sem a kis tigrist
nem vette észre.
Így eltértek az eddig jól
megszokott útvonaluktól és a patak felé vették az irányt. A kis tigris a
patakot átívelő pallón feküdt és a labdáját próbálta kihalászni a vízből, de a
mancsa túl rövid volt, így egyedül nem tudott boldogulni. – „Ha Kátya tartana a
lábadnál fogva, talán elérnéd a labdád.” – javasolták a szülők. Így is lett, de
közben feltámadt a szél és a labdát még távolabb sodorta a parttól. A kis
tigris minden erejét összeszedve megpróbálta így is elérni a játékot:
megkapaszkodott a part menti fa ágában és tovább nyújtózkodott, de a palló
hirtelen kibillent az egyensúlyából és Kátya a vízbe pottyant. – „Csupa víz
lettem!” – siránkozott Kátya és próbált felállni a patakban. A kis tigris
nagyon sajnálta, hogy Kátya miatta került ilyen helyzetbe és szerette volna
jóvátenni a dolgot. „Várj, kihúzlak!” – ajánlotta fel segítségét a fehér
tigris. A fáról csimpaszkodva nyújtotta mancsát Kátyának, de a faág túl gyenge
volt kettőjük súlyához és így egy szempillantás alatt ő is a sekély vízben
találta magát Kátya mellett üldögélve, miközben egy hínár lógott le a fejéről.
Ekkor már harag ide, bosszúság oda, mindannyian kacagtak, olyan komikus volt
ahogy a helyzet.
–„Ezek szerint már nem
neheztel!”– gondolta a kis tigris és beszélgetésbe kezdett Kátyával, aki közben
szintén nagy érdeklődést mutatott új barátja iránt. Megtudták, hogy a kis
tigrist Kalának hívják és nem rég költözött ide a szüleivel Indiából. Testvére
neki sincs.
Innentől kezdve a kis
tigrisek elválaszthatatlanok voltak, mint az édestestvérek. Minden este a
szüleikkel együtt, hatosban kószáltak a száraz, narancssárga árnyalatú fűben és
addig játszottak vagy úsztak a közeli patak vizében, amíg teljesen tiszta lett
a bundájuk.
Oldal ajánlása emailben
X